A Zokni

 

Élt egyszer egy öreg ház egyik szobájában egy öreg szekrény legalsó fiókjában egy Zokni. Az a Zokni nem volt boldog, sőt nagyon szomorú volt. Miért is?   Őt nagyon sok másik ruha csak bántotta, csúfolta.

A kabát, az ing, a kalap, a nyakkendő. Azt mondogatták, hogy ők szépek, az emberek azért hordják, hogy mutogassák őket. A zoknit mindig cipőbe rejtik, senki sem kíváncsi rá. Ők sok mindent látnak, sok szép másik ruhát is, de a Zokni soha semmit. Sok-sok idő telt így el, a Zokni először nem foglalkozott vele, de napról napra szomorúbb lett.

  Történt egyszer, hogy a Zokni még ki is lyukadt. Nem nagy, de csúnya lyuk lett rajta. Ettől úgy elszomorodott, hogy bánatában el is indult világot látni. Kiosont az házból, észre se vette, hogy a küszöb egy kiálló szegébe beleakadt és elkezdett kihúzni egy hosszú szálat. Ahogy ment, mendegélt, egyre hosszabb szál lett belőle, a Zokni lassan elfogyott, csak egy hosszú pamutszál maradt belőle. Magányosan feküdt a poros udvaron, a földön.

Egyszer csak arra megy egy egérke, meglátja.

„De szép maslikat fogok én kötni ebből a pamutból!”

A végétől az eleje felé haladva kötött rajta kilencvenkilenc maslit. Szépeket. Mikor a századikhoz ért, ami küszöbnél lett volna, a kandalló tetején fekve észrevette a Macska, és uzsgyi… leugrott és elkergette az egeret. A nyomába akart eredni, mikor meglátta a pamutot a sok-sok maslival!

„De jól fogok én játszani ezzel a pamuttal, ha feltekerem gombolyagnak!”

Hát, kikötötte először a maslikat, és elkezdte feltekerni a pamutszálat!

Mikor a végéhez ért, elkezdett vele játszani. Elgurította, majd utána eredt. Megint elgurította… így tovább. Egyszer játék közben túl közel jutott a Kutyához, aki álmosan feküdt a szilvafa árnyékában. Az észrevette, nem is kellett több neki, elkergette a Macskát, aki futás közben még játékáról is megfeledkezett. De a kutya igenis észrevette a gombolyagot…

„De fog a gazdasszonyom örülni, ha odaviszem neki!” gondolta.

Boldogan a szájába vette, és vitte a gazdasszonyhoz, aki valóban örült neki.

 „De szép zoknit fogok ebből a gombolyag pamutból kötni!” gondolta.

 Elvette a Kutyától a gombolyagot, szépen megtisztította, át is festette, de még egy szép fényes ezüstszálat is hozzásodort. Mivel csak este akart kötni, bevitte a szobába, letette az asztalra a kalap mellé. A szobában vállfán ott lógott a kabát is, az ágyra terítve a kivasalt ing.

 „De szép kabát lenne ebből a pamutból!” kiáltott fel a kabát

„Nem ingnek sokkal szebb lenne…” vágott szavába az ing

„Láthatjátok, hogy kalapdísz lesz belőle!” mondta a kalap

Minden ruha azt akarta, hogy olyan dolog legyen abból a pamutból, mint ő maga. Vagy valami hasonló.

Közben be is esteledett. A Gazdasszony lámpát gyújtott, és hozzálátott a kötéshez. Olyan gyorsan kötött, csak úgy csattogtak a kötőtűk, valahányszor egymáshoz értek.

Egykettőre el is készült vele. Olyan szép új zokni lett belőle, hogy a csodájára járt, aki csak meglátta. Irigykedett bizony a Kabát! Meg a Kalap! Meg az Ing! De még a sokkal barátságosabb Kesztyű is! Sárgult mind az irigységtől, de nem vallották be. Azután se lettek barátságosabbak a Zoknival, de csak az irigység hangjai beszéltek belőlük.

De a Zoknit többé ez nem zavarta! Miért? Mert volt egy pamutszál, volt maslija az Egérnek, játszótársa a Cicának, a Kutya meg vele ajándékozta meg a Gazdasszonyt, aki valóban örült neki!

 És tudta, hogy szép ruhadarab lett belőle, de nem mondta soha…  Senkinek.

 

                                                                                                                                                                                                              (Czibik Tamás)