Rövid életem
…csak akkortól vannak emlékeim, mikor az első napsugarat megláttam a bölcsőm szétfeszülő lemezkéi közt… kellemesen melegített.
Ez volt a legelső dolog, amit tapasztaltam a nagyvilágból. És engem hívott minden, ami odakint volt! Minden erőmet összeszedve bújtam elő, de azért néha pihennem kellett. Olyankor gondolkoztam el raja, mi lesz velem ebben a szép, de nekem túlságosan is nagy Világban egyedül. Hanem ezzel el is jutottam életem legelső problémájához. Mert hát nem is gondoltam volna…
Szellőben és szemerkélő esőben gazdag, kellemes tavaszi délelőttöt tudtam magam mögött, mire az addigi életem összes fáradozása meghozta a gyümölcsét és teljes halványzöld testemmel kijutottam barna bölcsőmből, aminek már sok kis lemezkéjét leszakítottam idő közben.
„Ezt a világot szebbé nem is lehetne tenni!” –első gondolatom volt, ahogy teljesen körül tudtam nézni és megláttam, hogy nem vagyok egyedül.
„Köszöntünk kis testvérkénk!” mondták a nálam idősebb testvéreim, akik száz meg százan voltak. Ők már jóval nagyobbak voltak nálam. De amiért igazán irigyeltem őket az a szép erős zöld színük volt! Csak mikor jól szemügyre vettem a terepet, vettem észre, milyen magasan vagyok. Sok testvérem lakik nálam nagyobb magasságban, de sokkal többen alattam. Elégedett voltam a helyemmel.
Voltak szomszédos családok is, az egyik közelebb a másik távolabb, az egyik kicsi, a másik nagy, sűrű, ritka, magas, széles… Felsorolni se tudnám!
Már szinte megszoktam a tavaszi szellő kellemes ringatását, élveztem is, mikor egyszer hírtelen nagyot mozdult az ág, ahova születtem. Nagyon megijedtem. Gyönyörű szép vörös nyakú madár landolt mellettem. Nagyon gyorsan szétnézett, majd ahogy jött ugyanolyan gyorsan elrepült.
Boldogan fordultam a Nap felé, akkor még nem tudtam, hogy ha sokat napozok, szép zöld leszek én is. Alaposan megnéztem mindent magam körül, sokféle más növény volt ott, mind sokkal kisebbek voltak nálunk, de nagyon sokfélék. Arra gondoltam, ma nem csinálok semmit, csak élvezem igazi életem első napját és másnap egész nap csak nőni fogok. Időközben már nekem is lettek kistestvéreim. Sokan. Ugyanolyan szeretetteljes fogadtatásban részesültek, mint én.
És valóban csak gyönyörködtem a napfényben, melynek sugarai időnként felhők résein jutottak le hozzánk, olyankor mintha táncoltak volna… szép volt. Aznap, mikor a Nap nyugodni készült hűvös szellő kezdett fújni, kicsit fáztunk mindannyian. Hát még, amikor a hűvös szellőből hideg szél lett, és karonfogva megérkezett vele az eső, amitől még jobban fáztunk. Kicsit elszomorodtam, de fivéreim meséltek az éjszakai tiszta égbolt milliónyi apró fényéről. Meg egy nagy… szóval a Holdról.
Így a körülményekhez képest jó hangulatban vártuk a hajnalt, ami mesélőim szerint a nap legszebb része, mikor felkel a Nap. Így visszagondolva szerencsém volt, mert életem első hajnala elérkeztéig az addig felhős égbolt kitisztult, így látattam a hajnal fényjátékait. Gyönyörű! Ibolyalila, kék, vörös, sárga színűre festették a tájat…
Szóval lassan napról napra fedeztem fel a világot. Idővel egyre kevesebb kistestvérünk született, de már jó sokan voltunk. Néhányunk egy-egy erősebb szélben elengedte azt a gallyat, amelyiken megszületett és hagyta, hogy tovaszálljon. Ha nem tudtam volna, ha egyszer elrepülnék én is, soha nem térhetnék vissza, néha én is elengedtem volna.
Szerettem volna látni a világot, de úgy, hogy vissza is térhessek, ha honvágyam van. Úgy, mint az a madár, amelyik napról napra visszatért hozzám, egyre gyakrabban és fészket rakott! Mellettem! Irigyelt is minden más levél azon a fán. De nem voltak féltékenyek, kedvesek maradtak hozzám.
A tavaszi időben nem esett nehezemre a növekedés, szinte magától ment. Már nekem is sötétzöld színem volt, mint a testvéreimnek. De sajnos volt köztünk néhány beteg is. Titkon lestük és sajnáltuk őket. Kicsik maradtak, halványzöldek, sárgák, sorban hullottak alá. Néhányuk a fa alá esett láttuk ráncos, napról-napra sápadtabb tekintetükben a szomorúságot, hogy soha nem jöhetnek vissza, ebbe a szomorúságba haltak bele.
Szóval megértettünk valamit…
De gyászunkat lassan enyhítette, hogy minden nap felfedeztünk valami csodaszépet a körülöttünk lévő világból, egyszer például azokat a színes íves vonalakat, amiket a Nap rajzol szorosan egymás mellé az égre, ha sikerül gyorsan elzavarnia az esőfelhőket, miután azok eláztatták a vidéket. Meg mintegy afféle „kárpótlásul” újabb kistestvérek születtek, de mások, mint mi. Olyanok, amiket mindenféke színben szoktunk látni az alattunk elterülő réten, de ők fehérek. Azt mondták, ők a kishúgaink. Mi örültünk, hogy ilyen szép hugicáink születtek, de az illatukat szerettem a legjobban. Mindenféle rovarok szálltak hozzájuk, de a legtöbb a sárga-fekete színű méh volt. Dicsérgették kishúgaink illatát, ők meg ajándékot adtak nekik. Egyszer megkérdeztem a madarat, hogy mi az az ajándék, amit kapnak a méhek.
„-Nektár. Ők azon élnek és mézet készítenek belőle az embereknek is” Kérdésemre, hogy mi a „méz” azt felelte, hogy a legédesebb táplálék a világon, de nem neki való. Soha nem tudtam meg, mi az „édes”, de biztos vagyok benne, hogy valami jó dolog. Amikor meg az ember felöl, kérdeztük zavarba jött, pár pillanatig dadogott.
„-Nehéz rá a válasz. Mi, az állatok kétlábúnak hívjuk őket, szerintem egyértelmű, hogy miért. Érdekesek. Csupaszívek, ugyanakkor ők a leggonoszabbak a világon.” Majd elrepült.
Egyszer büszkén mutatta meg, hogy kicsinyei lesznek. Néhány testvéremmel csodálkozva néztük a fészket, nem értettük a dolgot. Három fehér ovális „valami” a fészekben. A vörösnyakú szerintem értette a dolgot, kérdés nélkül elmagyarázott mindent a maga fajáról. Majdnem mindent…
Egyszer rémülten vettük észre, hogy virág húgaink egyre ráncosabbak. Komolyan aggódtunk értük. Azt megszoktuk, hogy egy-egy testvérünk elhagy minket, nem tehettünk ellene semmit.
De a gondolat, hogy egyszerre veszítsük el valamennyi húgúnkat megrémített minket. Ők mondogatták, hogy jól vannak, csak a szirmaik esnek le. A madarat tartottam a legokosabbnak, mert ő már sokat látott, hallott. Tehát csak az ő szavai nyugtattak meg igazán, mikor elmondta, hogy a hugik csak átalakuláson mennek végbe, ettől nem kell félni. De valami volt benne, ahogy ezt mondta…
Sokat tűnődtem azon, de jó lenne világot látni. Madárnak, nyúlnak… valamilyen állatnak lenni! Vagy annak a számomra még mindig titokzatos Embernek! De azért nem voltam szomorú.Tudtam, hogy annak, aminek születtem itt a legjobb. Szerettem ezt a fát, a testvéreimet, a húgaimat, akik már nem hasonlítottak régi önmagukhoz: zöldek és gömbölyűek. Szerettem a tavaszvégi záporokat, a reggeli harmatot, ahogy végigcsurgott rajtam, a sok napsütést, a zöld színemet. Szerettem a madarakat, amik gyakran tanácskoztak körülöttünk, de főleg azt, amelyiknek a fészkére én vigyázok és már kikeltek a tojások benne. Hárman vannak. Nagyon hasonlítanak a nagyra, de sokban is különböztek tőle. Nagyon esetlenek.
Napról napra figyeltem hogy nőnek, de hamar rájöttem, hogy nem is lehet olyan jó állatnak lenni. Legalábbis nagyon kicsinek nem, amilyeneket a madár hoz táplálékul a fiókáinak: repülő bogarakat, csúszómászót. Rossz volt látni, ahogy az életükért küzdenek, de hiába. A tudat nyugtatott, hogy a fiókák szépen nőttek. Minden nap kicsit jobban hasonlítottak az anyjukra.
Sokszor a kalandvágy talán túlságosan is nagy erőt vett rajtam, játszottam a gondolattal, hogy mégis csak engedek valamelyik erősebb szélrohamnak... szerencsére erre sokáig nem került sor…
Madár barátom gyakran mesélt nekem az ismereteim határain túli világról. Olykor már-már azt hittem, mindent tudok, ezt szóvá is tettem. Testvéreim nem osztották a véleményemet, meg is haragudtak rám. Madár szerint csak az Ember tud mindent!
Óh, igen! Az a titokzatos lény… a szélsőségek lénye… a kétlábú… Az Ember!
Úgy tettem, mintha beismerném igazukat, eleinte csak a béke kedvéért. De kíváncsiságom csak nem apadt, temérdek kérdésemre kapott válaszok csak megmutatták, hogy az én tudásom igenis távol van attól a bizonyos „minden”-től. Szerintem azóta sokkal bölcsebb vagyok, mióta tudom, hogy nagyon sokat nem tudok.
Egy napon testvéreimmel az esőről beszélgettünk, ami már régen nem esett, határozottan éreztük a hiányát. Távolabbi ágakon lévő testvéreim váratlanul feljajdultak, minket is nagyon megijesztettek. Akkor még csak annyit láttam, hogy merázkódott egy gally. Másodperceken belül megláttam az első macskát életemben. Ahogy közeledett felém, egyszer meglapult, majd egy hírtelen ugrással elkapott egy fiókát a fészekből, aki kétségbeesetten hívta anyját. Ő a semmiből tűnt elő, de csak repkedett körülöttük. Szépszóval kérte, parancsolta, hogy engedje el gyermekét, aki már az első repülési próbálkozásaira készült, eredménytelenül.
A macska elég magasról leugrott a fáról, ami szép mutatvány volt ahhoz képest, hogy nincs is szárnya. Más körülmények közt le is nyűgözött volna ez a képessége. De fogai közt szorította áldozatát, akinek minden erőfeszítése ellenére nem volt menekvés. Elszaladt, a nála sokkal magasabb fű takarásába, eltűntek. Kétszer még hallatszott a fióka segélykiáltása, majd a távolság elnyelte a hangját…
Testvéremmel és a fészek megmaradt lakóival sokáig sirattuk elveszített kisbarátunkat. Mi is testvérünknek, inkább gyermekünknek tekintettük azokat a fiókákat, hiszen tanúi voltunk kikelésüknek is. Vegyes érzelmek támadtam bennem a madárlétet illetően. Mindig irigyeltem szabadságukat, szép hangjukat, tetszett, ahogy szelik a levegőt. De tapasztaltam, hogy éltük állandó veszélyben van!
Napok múlva egy borúsabb délelőtt eddig még nem látott lények közeledtek felénk. Magasak voltak, sokkal nagyobbak, mint a madarak, vagy mint a macska, de még a nyulakat néha megkergető rókánál is nagyobb.(már látásból ismertem ezeket az állatokat is!) A fák mellett azért eltörpültek, bizony! (soha nem láttam a fáknál nagyobb élőlényt… van egyáltalán?)
De rögtön felismertem őket! Kettő lábuk van, de nincs szárnyuk!
Féltem tőle, hogy életemben soha nem láthatok EMBERT. Akkor láthattam, hármat is! Az egyik -a macskához képest nevetségesen esetlen mozdulatokkal, de céltudatosan- felmászott egy kötéllel az előttünk lévő fára. A kötelet rákötötte, a másik véget ledobta a többi EMBERnek. Lemászott.
Jaj, ami ezután következett…! Egyikük egy nagyon hangos szerkezetet nyomott a fa tövéhez, a másik kettő pedig húzta a kötelet. Egyszerre hallottuk száz meg száz falevél jajkiáltását, még a fa is felkiáltott fájdalmában, ahogy suhogva zuhant a föld felé, mind megborzongtunk, amikor lecsapódott a földre. A feldarabolás… fel sem bírom idézni… Mire alkonyodott, ott, ahol nemrég még fa volt, csak egy könnyező tuskó maradt, meg nagyon vékony gallyak, levelekkel. Sokan voltak. Némelyikük néha megadóan sóhajtott, nem panaszkodtak, csak tekintetükben látszott mérhetetlen fájdalmuk… Napok alatt megsárgultak, a fű lassan eltakarta őket.
Vörösnyakú madár barátom ez után sokat mesélt nekünk, hogy az emberek miért szoktak fát vágni. Említett egy szót: Tél. Mintha megijedt volna, ahogy ezt kimondta, rögtön témát váltott. Mikor visszakérdeztünk rá, mindig valami más érdekes dologról kezdett mesélni. „talán nem jó neki erről beszélni” gondoltuk. Tapintatosságból, nem is kérdeztük többet a Télről, bár majd’ megölt minket a kíváncsiság: Mi lehet az?
Messziről már sokszor láttam lepkét, először repülő virágoknak hittem őket és nagyon örültem mikor egy rám szállt. Hosszasan időzött rajtam, közben lassan mozgatta a szárnyait. Fel-le. Szépen, egyenletesen.
Lemászott a hasamra, kicsit csiklandozott. Egyszer csak elszállt. Alattam lévő testvéreim szerint egy kupac fehér pont lett a hasamon, nem igazán hittem el nekik, csak miután napokon keresztül egyre csak mondták. Jól sejtettem, de akkor még örültem neki: Tojások, mint a madár esetében. (a két fióka azóta már teljesen olyan, mint az anyjuk, már nekik is szép vörös a nyakuk, talán még egy icipicit kissebbek.)
Néhány testvéremmel osztozhattam az örömön, hiszen őket is megtisztelte egy-egy lepke. Talán a tizedik hajnalon érezni kezdtem, hogy valami csiklandozza a hasamat. Egyre jobban és jobban... később már fájt. Nem sokkal később éreztem, hogy kilyukad a testem, apró, de annál fájdalmasabb sebemen egy hernyó mászott át. Nagyon megrémített a tudat, hogy ki tudja még, hány tojás van még a hasamon, ha azok is kikelnek... és igen... Pár órával később úgy éreztem, majd' belehalok a fájdalomba! Már meg-megfordult a fejemben, hogy elengedem a gallyamat, mikor megjelentek a madarak és határozott mozdulatokkal megszabadítottak szenvedésem okozóitól. Engem először, ami fájdalmaim ellenére különleges büszkeséggel töltött el. De nem maradtak ki a testvéreim sem, akik gyógyításában az azóta majdnem teljesen felnőtt fiókák is segítkeztek. Sőt, más madarak is érkeztek a lakomára.
Két pirkadatra rá már szó szerint a sebeim gyógyulásának mámorából térített vissza a valóságba egy felhőként gomolygó néha fekete, máskor barnásszürke füstfelhő. A madarak már meséltek nekünk a tűzről, csak annyira ismertük, amennyire az elmesélések után el tudtuk képzelni. A lángokat még nem láttuk, de tudtuk, hogy veszélyben vagyunk. Nem tudnám megmondani közel volt-e, vagy nem.
Még nem delelt a Nap, amikor már tisztán láttuk a lángokat is. A távolság nem védett volna meg minket, ha...
Ijedtében sok levél a szelekre bízta magát, ami szerte-szét reptette őket. Talán a menekülő állatok látványa hatott rájuk. Igen, abból a bizonyos irányból szépszámmal futottak, repültek, kúsztak a legkülönfélébb teremtmények. Láttuk sok fa és más növény küzdelmét a lángokkal, akkor remény támadt bennem. A tűz a nagyobb fáknak "csak" az alsóbb ágait perzselte meg, de azok összes levelét elpusztította. De én egy jó magasan lévő gallynak majdnem a legvégére születtem, szerintem akkor is túléltem volna, ha akkor életem második alkalmaként nem láttam volna meg az Embert. Gyászos emlékek rohantak meg látványukra.
Most is nagyon hangos szerkezetet hoztak, illetve az hozta őket, mert annak a hasából ugrottak ki az Emberek. Nagy volt, piros színű, kék fények villództak a tetején és gyorsan jött. Azaz jöttek. Több volt belőlük, mindből Emberek, nagyon egyforma Emberek ugrottak ki. Hosszú, vaskos kígyószerű dolgokkal rohangáltak, vagy húzták azokat. Az égő fák felé siettek, láss csodát... víz, sok víz jött ki a kígyókból. (had' nevezzem annak!) A víz valóban harcolt a tűzzel, sistergett, fröcskölt, gőzölgött, miközben szemtől-szembe került vele. Az Emberek láthatóan szervezetten, gyorsan mozogtak. Mintha csak naponta ezt csinálnák. Mindenki tudta, hogy azért jöttek, hogy minket mentsenek. Ez az általam annyira irigyelt, de a kivágott fára gondolva addig gyűlölt faj megmutatta nekünk, hogy mire gondolt a vörös nyakú, mikor a csupa szívnek nevezte őket.
Én már csak azért se tudtam, mire véljem a dolgot, mert az is megfordult a fejemben, hogy csak azért siettek segítségünkre, mert maguknak akarnak minket. Majd. Valamikor. Később.
Gondolataimban erősített az a bizonyos Tél, amiről csak hallottam, érdekelt hogy milyen, de ellenszenvvel gondoltam rá. Már akkor is…
Talán „kellemesen” csalódva tűnt fel, hogy a körülményekhez képest, igenis hamar megszüntette a kétlábú azt a veszélyt, amit akkor tán fel sem fogtam. Dolguk végeztével épp úgy mentek, mint jöttek. Gyorsan!
Talán azóta se tudtam igazán örülni se a napfénynek, se az esőnek, se azoknak az íves sínes vonalaknak… vagy azóta értékel(t)em igazán?
Talán nem is akarom, hogy kiderüljön! Mindenesetre akármit is láttam, egyszerre hagyott a legnagyobb hidegséggel, miközben mindennél komolyabban néztem a dolgok mögé. Legalábbis próbáltam. A létezés szépségeit állítottam szembe a vele járó kihívásokkal.
Már rég említést se tettem húgainkról. Időközben teljesen mások lettek, mint amikor megszülettek. Leestek a szirmaik, azt ugyanis már tudom, hogy virágok voltak. Erre magamtól jöttem rá időközben. Pedig furcsának is találtam: ”… virágok egy fán ...?” - ha jobban szétnéztem, mintha néhány távolabbi fán is láttam volna virágokat. Azok voltak, szépek voltak! Majd gömbölyű, zöld formát öltöttek, sok-sok hajnallal –ami a nap legcsodálatosabb szaka- később kezdtek sárgulni formájukat megint váltva, kissé hosszúkásra. Nagyon gyorsan, egymással versengve nőttek, láthatóan jól érezve magukat.
Olyankor boldogan emlékeztem vissza rá, milyen jó is, ha napról-napra növekszik valaki. Én már nagyon régóta nem igazán növök, talán akkortól, mikor hernyók voltak rajtam. Jujj...! Az általuk rajtam maradt néhány lyuk egy része teljesen eltűnt, néhányra barna foltok emlékeztetettek, kettő pedig megmaradt. De nem fájt. Talán büszke is voltam sebhelyeimre, mert azokkal együtt is szép levél voltam, ezt mindig is tudtam, de most mondtam ki először. Miért voltam szép: mert egészséges voltam, ami –tudom, a sorsnak köszönhető- szép formám is volt, meg a legnagyobb büszkeségem: a színem. A zöldnél szebbet elképzelni sem tudok!
Húgaink sárgává kezdtek válni, ami nekem nem igazán tetszett, de ők ezt annyira élvezték, mint én a zöldet. Boldognak láttuk őket.
Sok hajnallal –ami a nap legszebb része- később tűnt fel, hogy a vörösnyakú fészke egyre lakatlanabb. Legjobb barátom szép fokozatosan eltűnt, azóta felnőtt fiókáival együtt. Hiányoztak. Időnként visszajártak, beszélgettünk, mikor miről, de erre is egyre ritkábban került sor. Ezt rettenően sajnáltam, álmomban sem gondoltam volna, hogy valamikor... gyűlölni is fogom őket! És minden madarat!
... hogy gondolatban visszahívom a macskát...!
Csodálatosak ezek a repülő lények, nagyon sokat tudnak, főleg az, amelyik az én barátom volt. Sokmindent, sőt: Mindent, amit tudok, neki köszönhetem, ugyanakkor életem legtragikusabb élményének kezdetét is.
Azt tudtam, hogy a kis apró álatokat, bogarakat megeszik, de hogy a családom legféltettebb tagjaiban is táplálékot látnak! Erre nem is lehet mit mondani!
Mikor már éreztük, hogy a delelő Nap már nem melegít annyira, mint korábban, hogy az éjszakai órák mintha egy kicsivel hosszabbak, hűvösebbek lennének, húgaink már sárgáról pirosra váltották színüket. Visszagondoltunk, hogy születésük után milyen szépek voltak, virágok voltak, most számora nem igazán tetszetős vörös nagy, kövér ovális formájuk lett. Természetesen ők voltak a Fa ékességei, de az én, meg sok testvérem szemében korábban sokkal szebbek voltak.
A fű takarásában felfedeztünk valamit, ami óriási boldogsággal töltött minket el: az Ember által kivágott fa a megmaradt tuskója lassan egy vékonyka vesszőt nővesztett. A vesszőn néhány kisebb falevél. Nem voltak túl nagyok, talán olyan zöldek se, mint mi, de ott voltak, fiatalok, a csonka tuskó meg életet adott nekik, ők meg élni is akartak!
Egy kellemes, nem túl meleg kora őszi nap leszállt közénk egy madár, ugyanolyan vörös nyakú, mint amelyek mellettem költött, a fajának egy másik példánya. Mikor észrevettem nagyon is örültem neki... nem sokáig...
Egyik távolabbi húgunk megdöbbentő feljajdulása törte meg a délelőtt addigi kellemes hangulatát. A közelében lévő testvéreim, hallottam, próbálták elzavarni, elijeszteni a madarat, egyikük-másikjuk kérte, könyörgött, hogy NE! – sokan fenyegetve megpróbálta elriasztani... nagy volt a káosz, vagy minek is nevezzem...
A legtöbbünknek fogalma sem volt, mi is történik, olyannyira meg voltunk ijedve, szinte megfagytunk. Kishúgunk egymás után nagyon sokszor felkiáltott, hangjában a legnagyobb fájdalmat véltem felfedezni, amit csak valaki átélhet.
”Mi történhet vele? Mi köze az egésznek a madárhoz?” Rossz gondolatom támadt, amit hiába próbáltam elhesegetni, nem sikerült. Nem telt bele egy perc, húgunk hangját nem hallottam többet. Soha többet. Legalábbis az övét. A többiekét igen, nagyon is. Keservesen sírtak, miután megtudtam, mi történt, bennem sem tudott csendben maradni a gyász. Dolga végeztével a madár elrepült, egy szót se szólt.
Ezt követte életünk legmegrázóbb időszaka. Ez az eset többször megismétlődött, volt, hogy naponta többször is. És madarak is néha nagyobb létszámmal érkeztek a lakomára, nem telt úgy el nap, hogy ne okoztak volna egyre nagyobb fájdalmat, hogy ne pusztítottak volna el egyre többet és többet azok közül, akiket igazán szerettünk. Ami talán a legjobban fájt, hogy tehetetlenek voltunk.
Ha lehet ilyet mondani, idővel megszoktuk. Tálán akkor fogtuk fel, hogy minden élőlény valamelyik másik tápláléka. Ezt folyamatosan láttam addig is nap, mint nap. Érdekes, ugyanaz a faj, amelyik minket a pusztulástól mentett meg, a hernyóktól, ugyanaz pusztította el a húgainkat.
Nem tartott sokáig a mindennap ismétlődő tragédiák sora. Tíz nap alatt talán egy idővel gyümölccsé fejlődött virág sem maradt a fán. A mai napig hiányoznak.
Üresen terpeszkedett mellettem a madár fészke, amiben egykor a három tojás volt, amiben a szemem előtt nőtt fel kettő fióka, akkori legnagyobb boldogságomra, hogy később a legkegyetlenebb módon pusztítson családom tagjai közül.
Napközben még sokszor éreztük a Nap melegét, de egyre rövidebb ideig tartott, napozáshoz már szintén kevés is volt. Hiába lettünk egész nyáron gyönyörű zöldek, de hiányolni kezdtük az egész napos napsütést, a kellemes éjszakákat, amik lassan hideggé váltak, időnként köddel, esővel. Hiába is vártuk, hogy visszajöjjön a jó idő, ez legfeljebb csak néhány napra történt meg, mi akkor igyekeztünk a legjobban kihasználni.
Nagyon sokban változott a táj is körülöttünk. Ezt a változást nem is igazán láttam, inkább éreztem. Éreztem, hogy már soha semmi ne lesz olyan, mint eleinte volt, sóhajtozva gondoltam vissza fiatalságomra, arra, hogy de sokat szerettem volna tudni, mindent és minden alkalmat megragadtam, hogy többet és többet ismerjek meg a körülöttem lévő világból, hogy milyen hálás voltam a Madárnak, sok mindenre megtanított... de milyen áron...!
Amit sose hittem volna, visszasírtam, de sokszor a tudatlanságomat:
Akárki eldöntheti, hogy csodálatos, hibátlan ez a világ, ehhez csak az kell, hogy ne vegyünk tudomást arról, ami körülöttünk van, szóval ne is tudjunk róla.
Most mondok ellent saját magamnak, mert van szerintem egy másik oldala is annak, amiben élünk. Mert: Az élet igenis csodálatos! –annak, aki életben marad! Igen, szép az élet, csak nem ismer kegyelmet! Lehetsz bogár, madár macska, fa, vagy falevél. Az életbemaradáshoz valaki másnak pusztulnia kell! De hogy nekem mindig is milyen szerencsém volt...! ... mi a helyzet az emberrel? Azt gondolom, ugyanolyan élőlény, mint a bogár, madár macska, fa, vagy falevél, de szerintem hatalma van az összes más élőlény, a sorsa, az élete felett! Ezt szerintem senki sem tudja meg, aki nem születik kétlábúnak!
Szép, enyhék voltak a nappalok. Egyre fáradtabbak voltunk mindannyian, sok pihenésre volt már szükségünk. A színünk is egyre inkább kezdte elveszíteni zöld mivoltát, igen, kezdtünk sárgulni. Ezt mindannyian tudtuk, mint jelent, emlékeinkben elevenen éltek az elsárgult testvéreink sorsa... nem beszéltünk róla...
Igen, ahogy múltak a napok, hetek, elkezdtünk sorban aláhullani. Eleinte csak az erősebb szelek sodortak el sokunkat közülünk, majd fokozatosan szinte magunktól engedtük el gallyainkat. Nem bírtuk magunkat tartani. Nem bírták más fák levelei sem. A fű is sárgállott már. De valahogy szép volt a táj, megmerem kockáztatni, hogy még tetszett is. Színes volt. A Tavasz színei sokkal szebbek voltak, de talán arra emlékeztetett!
Egy viszonylag enyhe éjszaka után, mikor felkelt a Nap, nagyon erős szél érkezett. Mindenki, ereje legjavát összeszedve kapaszkodott a fába, hallottuk és éreztük, hogy a fának sem kis erőfeszítés árán sikerült megtartania magát a gyökereivel. Láttuk a többi fát, szintén mintha éppen a földből akarnának kiugrani, valami visszatartó erő ellen, ami nem sokkal erősebb náluk…
Igen, nem kérdés! Nagyon sok falevél hullott alá, mindet a szél irgalmatlan erővel sodorta beláthatatlan távolságokra. Útközben mintha csak láthatatlan kezeivel forgatta, csavarta, morzsolta volna őket, minél többünket sodort el, annál többet akart. Felkavarta a port is, sok fűszálat is! Mindent, amit megszerzett, a magasba emelt, úgy tetszett, mintha valami nagyon sötét, átláthatatlan felhőt kovácsolt volna össze. Nem volt ez sem elég, minden hatalmat megszerzett! A hangokat is… Sok ezer falevél, mind reménytelen segítségért kiáltott! De nem lehetett hallani! A szél a hangokat is magával ragadta, a megfoghatatlant igenis megfoghatóvá téve, nyomukba hagyva a suhogását, ami mindenhol ott volt!
Nem tudom, minek köszönhetek mindent életem folyamán. Nem hiszem, hogy erősebb, vagy bármiben jobb lettem volna, mint ezer meg ezer másik, de a sok és sok esemény legrosszabbja mindig elkerült! …akkor is. Az esőfelhők is megérkezetek a szél mellé, megható, önzetlen segítséget nyújtott neki. Nem is csak esővel, jégdarabokkal dobáltak mindent, amit csak értek. A magasból, ami alul van érni tudtak! Ez még több áldozatot kívánt! De szerencsére nem tartott sokáig, percekig talán. Nem sokkal később már csak eső esett, ami a visszataszította a port, eláztatott mindent, a levelek is nehezebbek lettek a szél csak kis távolságra volt képes kísértetni magát. Talán ez nem tetszett neki, mert lassan odébbállt… Csak az eső maradt, az is már csak csendesen esett. Nem törődtem semmi mással akkor, örültem, hogy nem kell úgy kapaszkodnom, mint addig, pihenni akartam, pihentem is! Rövid ideig csak az érdekelt, hogy ezt is túléltem, a fán vagyok! Nem sokan maradtunk… nem sokan maradtak a többi fán sem!
Az eső megmaradt egész napra, egész éjjelre. Nem sokat szóltunk egymáshoz. Némán gyászoltunk, de nem csak elvesztett testvéreinket, nem. Nem is csak magunkat, pedig tudtuk, hogy ez a nap bármikor megismételheti magát. Az elmúlt nyarat! Hűvös volt az éjszaka, mit nem mondok, hideg!
Az azt követő pár napra visszatért a jó idő, mintha csak feledtetni akarta volna a korábbi agresszivitását. Kis idő múlva tudtuk is élvezni. Az ég tisztaságát csak a vonuló madarak hadai szennyezték. Őket nézve igenis Madár akartam lenni, már régen nem esett meg, hogy bántam, hogy minek is születtem! Nem tudom, hova is repülnek, hova is repülnék én, ha madár lennék. De repülnék…
Történt egyszer, hogy szinte még delelőn se járt a Nap, mégis besötétedett! Mint éjszaka. A húgaink jutottak eszembe, ahogy figyeltem, mi is történik a Nap korongjával. Ugyanúgy változtatta formáját, mint ők akkor. Először valami kiharapott egy darabot belőle, majd mind többet és többet, még végül teljesen megette, megette vele annak minden fényét is. A csillagok próbálták azt pótolni, de csak annyira sikerült, mint éjszaka. Minden falevél, minden fűszál, minden állat egy darabig csak nézte. Majd szinte egyszerre kezdtük elzavarni azt a… de mit?
Mindannyian úgy éreztük, késő, de valami azt súgta, nem szabad hagynunk, hogy itt maradjon az a valami, ha a Napot elpusztította, bele se mertünk gondolni, mire képes még.
A Madár! A Vörös nyakú! Ő biztos tudja, mi ez! De megkérdezném tőle! Ha itt lenne! Kíváncsiságom, ha nem is lett nagyobb, mint haragom, de legalább megközelítette. Ki tudja, hol van most, mit eszik meg éppen, ha őt egyáltalán nem ette meg valami… De lehet, hogy nem örültem volna a társaságának. De tudni akartam, mi ez. Mástól? Senkit sem ismertem, aki olyan okos lett volna, mint ő. Vagy olyan gonosz? Csak enni akart, hogy életben maradjon… De pont a mi húgainkat, akikkel egy fán élt?
Már azt sem tudtam, mit gondolok, mikor valahogy el kezdett megint hajnalodni. Sikerült, elijesztettük. Ugyan úgy, ahogy megette, lassan kiengedte a szájából, az meg büszkén mutatta meg mindannyiunknak, hogy a fénye is megmaradt, azt is visszakapta, boldogan osztotta meg velünk hálából, hogy megmentettük… De csak a fényét. A meleg nem igazán jött vissza, nem is számítottunk rá.
A napok nem álltak meg, teltek, követték egymást. A fák kopaszodtak, az egyre gyakrabban már nappal is hideg szelek lecsupaszitották a gallyakat. Az alattunk elterülő réten a fű is elsárgult nem kevés helyen barna lett. Tudtuk, hogy sok testvérünk, meg més fák leveli vannak élettelenül elterülve közvetlenül alattunk, tölünk távolabb és beláthatalan messzegségekben is. De nem igazán láttuk őket, a száraz fű hol élettelen testével, hol szinével relytette el öket. Amikor viszont feltámadtak a szelek, felkavarták őket.Az alattam lévő ágakon egy levelet sem láttam már, a felettem lévőkön még akadt néhány. Minden gondolatom az életemben mindig jelenlévő szerecsém volt. Eddig a legrosszabb mindig elkerült, de tudtam, tudtuk, hogy közeleg az elkerülhetelen.
A zöld színem... hát, igen...már csak emlékeimben élt az is testem nagy része élettelen, száraz... éreztem, hogy nem érzem...
Egyik hideg éjszaka csak a kövezkező szélrohamra tudtam gondolni, hogy hagyom, hogy vigyen, ahova akar. Mindig érdekelt a világ, nem sok időm maradt, hogy láthassam. Engedtem szoritásomból megcáfolva azt a nem ritka korábbi igyekezetemet, hogy a fán maradjak. Megmaradt testvéreimmel elbőcsőztunk egymástól.... vegyes érzelmekkel teli tekintetet vetettem a Vörösnyakú fészkére.... teljesen elengedtem gallyamat, de nem estem le. A éjszakai harmat már régóta ráfagyott a mindenre, a fákra is, a levelekre (rám) is. Az a helyemen tartott...
Türelmetlenül vártam azt a napot, amikor kicsit ad még melegéből a Nap, csak annyit, hogy azt a vékony jeget felolvassza, ami nem engedett. Már menni akartam! Pár napra rá megint úgy érezetem, a szerencsém nem távolodott el tőlem, a tavaszt, a nyarat, a napsütést, a meleget, a testvéreimet is szerintem visszaadta volna, ha lenne rá hatalma, de nincs...
Viszont jött egy kis enyhülés, a szél is visszajött, miztán dolgát végezte más területeken is. A jég elengedett, a szél felkapott... madár vagyok, repülök! Erősen, határozottan vitt magával, de gyengéden tartott. Láttam távolodni a fát, amin életemet leéltem, tudtam, soha többé nem látom. De nem bántam. Időnként olyan magason repültem, szerintem a madarak sem merészkednek ennyire közel az éghez. Tudtam, hogy hideg van fent, nagyon hideg, de nem fáztam.
Nem sokkal később teljesült az a velem egyidős vágyam is, hogy láthassam, hol élnem az emberek. Egy kisváros felett repültünk, egyre alacsonyabbra ereszkedve láttam az otthonaikat, meg embereket, sok ember, ahogy mennek mindennapjaik után. Röptöm utolsó pillanataiban visszanéztem, amarröl jötem. Ismertlen volt a táj. Egy udvaron értem földet, ahol sok-sok lehullott falevél közt vegyültem el.
Nagyon fáradtnak éreztem magam.
Pihenni akartam, de nem sokat tudtam. Egy ember megjelent hozott valamilyen ezközt, amivel elkedett összekaparni minket. Eközben sok élő és élettelen falevél testét törte, össze, lyukasztotta ki, morszolta szét szerszáma. Egyre nagyobb, mind magasabb kupacba húzott össze minket aminek én a legtetejére kerültem. Nem sirt, nem papanszkodott egykünk sem, fájdalmunkat egy-egy sohajtással fejeztük ki. Kinek? Senkinek. Vagy mindenkinek? Egymásnak, vagy az embernek, aki láthatóan ügyet sem vetett ránk? Vagy annak a macskának ami a ház tövében kényelmesen nyalogatta a mancsait?
Kerestem tekintetemmel a Napot. Mintha azt hittem volna, ha meglátom, valami jobbra fordul. De Ő már tudta mi fog történni, vastag felhőtaró mögé bújt.
Hatalma van az embernek, nagy hatalma. Ural mindent. Eget-Földet, Vizet...
...tüzet...
----VÉGE----
(Czibik Tamás)
