Minden reggel meghalok
Az éj sötétje bámul be az ablakon,
Türelmesen vár, azt nem tudom,
mit figyel ennyire. Nem alszom,
szemezek vele. Szótlanul szól hozzám,
szó nélkül, de értem. Szomorú és vidám
egyszerre, mit mond. Nem értem!
„A nappal, ha eljön, mindenki ébred
mindenki vele van, nem győzik le,
nem is akarják. Látja a játszó kiskutyát,
hallja a gyönyörű muzsikát, a madarakét
De én? Ha eljövök, alszik a világ,
Nem kíváncsiak rám. Ilyenkor alszanak,
nappalról álmodnak. Vagy, ha még
fel vannak, lámpát gyújtanak.
Félnek tőlem. Nem akarnak látni,
Kirekesztenek. Ezért settenkedek,
titkon, lopva lesek az ablakok mögé:
„Alszik a széken a kabát, szunnyadozik
a szakadás” Még a szakadás sem szakad,
ha itt vagyok. Egyedül vagyok, unatkozok…
…De én őrzök milliónyi álmot!!”
(Czibik Tamás)
